Na ez az a bejegyzés, amihez képi aláfestés nem lesz...higgyétek el, jobb ha nincs :(
Kezdem egy vallomással, amikor a blogomba írogatom a bejegyzéseimet az alábbi idilli háttérrel teszem azt: reggel vagy délelőtt, Kicsi Vércse boldogan és hatékonyan cuclizik az éjjel felhízott tejbárból, csicseregnek a madarak, nyaldosnak minket a napsugarak, aludtam pár órát (és hihetetlen, az ember már ezzel is beéri idővel, minden csak szokás kérdése) és természetesen kortyolgatom a kedvenc Edu kávémat (MTRM Roast, további infó a linkek alatt) stb.
Vannak jó és vannak rossz napok, de ami a legkegyetlenebb: vannak a Pokol napjai. Ehhez elég egy front, egy a neten véletlenül talált cikkecske, vagy ha ezek nincsenek mindig kéznél van valami jó kis para, ami elsőszülő anyukáknál elmaradhatatlan.
A para természetéhez hozzá tartozik, hogy minél több cikket keresel a neten, - hogy meg tudj nyugodni -annál nagyobbra nő, a végén egészben nyel le. Ez akkor is így van, ha minden cikk, amit olvasol, téged igazol, és elvileg a parát öli.
Óóóó, és innen visszanézve tényleg nem is értem, hogy lehettem olyan naív (nem is, NAÍV csupa nagybetűvel!!!), amikor legyintettem, és azt mondtam a védőnőmnek: "Jaj ugyan, engem nem lehet paráztatni, nem vagyok olyan típus!" ;)))
Ő ugyanis megpróbált előre felkészíteni, milyen ordas világ les majd rám, mint elsőszülő mamára... Én ezt csak megmosolyogtam akkor.
Akkor nem számoltam azzal, hogy nem józan ésszel fogom kezelni a félelmeket, a bizonytalanságot, hanem hormon-fesztivállal a háttérben, esetleg kimerülten, megtépázott idegrendszerrel, éhesen, nyűgösen stb. a háttérben egy non-stop üvöltő gyerekkel. És ha már itt tartunk azzal sem számoltam, hogy komoly csatákat vívok a NAV-val, semmi bevételből fizetek "vagyonokat" társasági adó címmel - bár nem űzöm az ipart, mert február óta keresőképtelen vagyok -, és az OEP is normálisnak tartja, hogy csak azért mert saját vállalkozásom van, a nevetséges táppénzem egyharmadát (persze a bruttó egyharmadát!) utaljam nekik vissza minden hónapban, hisz a törvény szerint azt a munkáltató fizeti meg (az a tény pedig, hogy én a saját keresőképtelen önmagam munkáltatója vagyok, azaz a munkáltató is keresőképtelen, egy elhanyagolható egyéni szocprobléma).
Na hát így. Így is.
Még jó, hogy semmi nem tart örökké, azaz a parák, pokoli napok és a kimerültség sem. :D
Ez legyen mára a zárszó, és szurkoljatok a holnapunkért :* :)
Kezdem egy vallomással, amikor a blogomba írogatom a bejegyzéseimet az alábbi idilli háttérrel teszem azt: reggel vagy délelőtt, Kicsi Vércse boldogan és hatékonyan cuclizik az éjjel felhízott tejbárból, csicseregnek a madarak, nyaldosnak minket a napsugarak, aludtam pár órát (és hihetetlen, az ember már ezzel is beéri idővel, minden csak szokás kérdése) és természetesen kortyolgatom a kedvenc Edu kávémat (MTRM Roast, további infó a linkek alatt) stb.
Vannak jó és vannak rossz napok, de ami a legkegyetlenebb: vannak a Pokol napjai. Ehhez elég egy front, egy a neten véletlenül talált cikkecske, vagy ha ezek nincsenek mindig kéznél van valami jó kis para, ami elsőszülő anyukáknál elmaradhatatlan.
A para természetéhez hozzá tartozik, hogy minél több cikket keresel a neten, - hogy meg tudj nyugodni -annál nagyobbra nő, a végén egészben nyel le. Ez akkor is így van, ha minden cikk, amit olvasol, téged igazol, és elvileg a parát öli.
Óóóó, és innen visszanézve tényleg nem is értem, hogy lehettem olyan naív (nem is, NAÍV csupa nagybetűvel!!!), amikor legyintettem, és azt mondtam a védőnőmnek: "Jaj ugyan, engem nem lehet paráztatni, nem vagyok olyan típus!" ;)))
Ő ugyanis megpróbált előre felkészíteni, milyen ordas világ les majd rám, mint elsőszülő mamára... Én ezt csak megmosolyogtam akkor.
Akkor nem számoltam azzal, hogy nem józan ésszel fogom kezelni a félelmeket, a bizonytalanságot, hanem hormon-fesztivállal a háttérben, esetleg kimerülten, megtépázott idegrendszerrel, éhesen, nyűgösen stb. a háttérben egy non-stop üvöltő gyerekkel. És ha már itt tartunk azzal sem számoltam, hogy komoly csatákat vívok a NAV-val, semmi bevételből fizetek "vagyonokat" társasági adó címmel - bár nem űzöm az ipart, mert február óta keresőképtelen vagyok -, és az OEP is normálisnak tartja, hogy csak azért mert saját vállalkozásom van, a nevetséges táppénzem egyharmadát (persze a bruttó egyharmadát!) utaljam nekik vissza minden hónapban, hisz a törvény szerint azt a munkáltató fizeti meg (az a tény pedig, hogy én a saját keresőképtelen önmagam munkáltatója vagyok, azaz a munkáltató is keresőképtelen, egy elhanyagolható egyéni szocprobléma).
Na hát így. Így is.
Még jó, hogy semmi nem tart örökké, azaz a parák, pokoli napok és a kimerültség sem. :D
Ez legyen mára a zárszó, és szurkoljatok a holnapunkért :* :)